// Ébredés – Az új kezdet

2017 – · Budapest, Noszvaj, Veszprém

Ez a sorozat a gyógyulás, testkép és önelfogadás kérdését vizsgálja onkológiai érintettséggel élő nők portréin keresztül. A képek a túlélés csendes erejét és az újrakezdés lehetőségét jelenítik meg. Az életmű egyik leginkább empatikus és társadalmilag érzékeny projektje. A kiállítás állandó helyszínt kapott a Veszprémi Csolnoky Ferenc Kórház Onkológiai Centrumában. A kiállítás 18 képet tartalmaz, a 12 Hölgy története pedig 15 képben mutatkozik meg egy könyv formájában.

Kritika

Ébredés – az új kezdet: A sebezhetőség szakralitása a kortárs fotóművészetben

A művészet és a lélek legmélyebb találkozása ott történik, ahol az emberi test a legnagyobb próbatételen megy keresztül. Bánhalmi Norbert és Elek Erika „Ébredés – az új kezdet” című monumentális fotóprojektje, amely már a tizedik évfordulója küszöbén (2017–2027) áll, nem csupán a magyar fotóművészet egyik legfontosabb társadalmi vállalása, hanem egy mélyreható ontológiai kérdésfelvetés, amely a Teremtés tiszteletére hívja fel a figyelmet.

A nagy művészet nem kényelmes, hanem követelőző. Beleszól az életünkbe, kiszakít a „lelki és morális restség” állapotából, és a fájdalmas növekedés útjára terel. Bánhalmi pontosan ilyen területre lép be, amikor nőgyógyászati és emlőrákkal érintett nők testét állítja a fókuszba. Ez a művészet nem engedi meg a nézőnek, hogy csak a betegséget lássa, hanem arra kényszerít, hogy a sebezhetőségben meglássa a szentséget.

A Test mint Isten Legnemesebb Alkotása

A művészetnek az emberi testet – annak minden tökéletlenségével, sebével és metamorfózisával együtt – Isten legnemesebb alkotásaként kell kezelnie. A művész látásmódjában az akt a lélek végső kitárulkozása, a gátlások (inhibíciók) levetése, ahol a test minden része az élet igazságát beszéli el. Az „Ébredés” sorozatban a meztelenség nem egy retusált szépségideál szolgálatába állított forma, hanem az erő és a kiszolgáltatottság paradoxona.

A kompozíciókon látható sebhely, a hiányzó emlő vagy a kopasz fejbőr nem a megcsonkítottság szimbóluma. Éppen ellenkezőleg: a túlélés topográfiája, egy belső tájkép része, amely felett a lélek diadalmaskodott.

A drámai fény-árnyék játék, a "chiaroscuro" technika szakrális tájjá emeli a testet, ahol a heg válik a húsfolyó medrévé, és a fájdalom ékszerré nemesül. Ez a vizuális nyelv, a fekete-fehér "monokróm redukció" a lényegre fókuszál, eltünteti a zavaró részleteket, és a sötétségből a gyógyulás fényébe vezeti a tekintetet.

A Gyógyítás Rítusa: A Szellem Szeme

A nagy művészetnek képesnek kell lennie arra, hogy a szellem szemével lásson, túlmutatva a fizikai valóságon. A művésznek át kell látnia az emberi falakon, hogy ne annyira testeket lásson, mint inkább érezze az érzéseket. A projekt résztvevői számára a kamera előtti meztelenség egyfajta rituálé volt: „búcsú a múltnak és tisztelet a jövőnek”. Ez az aktus nem csupán a testkép helyreállítását jelenti, hanem a személyiség radikális újraépítését.

A projekt a gyógyulás különböző stádiumait mutatja be a sorsfordító monológokon keresztül:

Beáta sminkben látott „pajzsa” a méltóság tiszteletének rítusa, amely megvédi a lelket.

Barbara orchideái az isteni életerő organikus szimbólumai: az elszáradtnak hitt tőből is sarjad új hajtás.

A „középső gyerek” történetében a betegség a „vészcsengő”, amely kényszeríti az embert, hogy kilépjen a „Bábel zajából” és megtalálja a belső csend megváltó erejét.

A közreműködők – orvosok, pszichiáter, szerkesztő, segítő csoport – összefogása hitet tesz amellett, hogy a művészet társaságban, a „társaságban az utazás során” válik igazán gyógyító erővé.

Az Örökség a Tizedik Év Kapujában

Ahogy a projekt a tizedik évforduló felé közeledik (2027), világossá válik, hogy hatása messze túlmutat a galériák falain. Az onkológiai centrumokban létesített állandó kiállítás a transzcendenciát hozza el az emberi szenvedés profán tereibe, ahol a képek naponta adnak erőt a kezelésre váróknak.

Az „Ébredés” projekt tanulsága, hogy a traumát nem elfedni, hanem „ékszerként viselni” kell. Ez a végső ébredés: ráébredés saját halhatatlanságunkra, és arra, hogy a szépség – amely lényegében a Teremtő jelenléte – befogadja és transzformálja a szomorúságot.

A projekt azt hirdeti, hogy a fény mindig győzedelmeskedik a sötétség felett, és egy közös emberi sorsba hív meg minket: nincs „ők” (a betegek) és „mi” (az egészségesek), csak az ember van, aki esendő, de akinek szépsége a sebei által válik teljessé.

Végül is, a művészetnek kell beszélnie, és ezek a képek a hitről, a nőről és egy lehetséges új kezdetről szólnak.