Érezted már úgy, hogy nem vagy a helyeden? Hogy nem tudod, hogy ki vagy és mi a te utad? Amikor keresed önmagad, de nem tudod, hogyan tovább? Amikor folyamatosan csak az elutasítást kapod mindenhol, mindenkitől és nem érted, mit rontottál el? Miért van az, hogy mások pillanatok alatt megtalálják a társukat, soha nem is voltak egyedül, míg te csak a gyötrelmes magány érzését ismered? Amikor végre tetszene valaki, de ő is elutasít?

Két éve autoimmun betegség miatt eltávolították a lépemet, és azóta egyszerűen nem találtam magamra. Mintha valami megtört volna bennem. 2017 márciusában önkéntesként tolmácsoltam siketeknek egy konferencián és a konferencia óta úgy éreztem, hogy nem vagyok a helyemen. Nem találtam a helyemet se a munkahelyemen, se a magánéletben. Mivel ezzel az érzéssel nem tudtam mit kezdeni, így elkezdtem önmagamat keresni. Mindeközben nagyon szerettem volna már végre egy társat. 20 éve szeretnék férjhez menni, de senkinek nem kellettem.

Elmentem pályaorientációs tanácsadásra, személyiségfejlesztéssel foglalkoztam, önismereti teszteket töltöttem ki, hogy megtaláljam, ki is vagyok valójában, mit rontok el mindig, miért utasítanak el a férfiak. A pályaorientációs tanácsadáson ugyan nem tudtak velem mit kezdeni, semmilyen kézzelfogható tanácsot nem kaptam, ami persze nem segített továbblépni a megrekedt állapotból. Annyit azonban megtudtam, hogy a 40. év környékén alakul ki az az érzés az emberekben, hogy mást akarnak csinálni és keresik önmagukat. Nálam ez is közrejátszott, de valójában a megrekedtség érzését nálam egy 20 éve őrzött titok okozta, amit a lelkem mélyen egy fiókba bezártam. Senki sem tudott róla csak én.

A világ elől elzárkózva éltem 20 évig, én ezt buroknak hívom. Mi is ez a burok igazából? Ez a burok valójában egy gödör, aminek az alján voltam. Elzárkóztam mindenkitől és mindentől. Lefoglaltam magamat mindenfélével, mert addig sem kellett szembenéznem önmagammal, a lelki gyötrelmekkel, ezzel a mély traumával. Ez a titok pedig egy szexuális bántalmazás, ami 20 éves koromban történt. Egy ismerős férfi erőszakoskodott velem. Már a nevére sem emlékszem, csak az arcára. Konkrétan nem erőszakolt meg, de erősen lefogott. Mivel felmértem, hogy nem tudok szabadulni, így jobbnak láttam hagyni magam, hátha akkor előbb abbahagyja. Az arcomra élvezett, így azóta is undorodom az ondótól. Amikor küzdöttem, többször megütött, minél hangosabban voltam, annál erősebben, így tehetetlenségből megadtam magam. 20 évesen, első szexuális élményként ez örökre belém égett.

Ez egy olyan trauma volt az életemben, aminek hatására már huszonévesen összeomlottam. Elmentem a pszichiátriára, depresszióval kezdtek el kezelni, mert az igazságot nem mondtam el még a pszichiáternek sem. Szégyelltem, pedig áldozat voltam. Ehhez még hozzájött egy szerelmi csalódás is.

Rettegtem attól, hogy bánthatnak a férfiak, és nem akartam azt a fájdalmat újra átélni, így az elmém kitalált egy védekező mechanizmust. Meghíztam, kövér lettem és csúnya, ezzel magyaráztam azt, hogy senkinek nem kellek. Ez persze csak súlyosbított a helyzeten, mert ettől még fájdalmasabb lett az egész. Hiszen itt volt egy nő, aki nem kell senkinek, mert csúnya és kövér. Azzal jutalmaztam magamat, hogy finomakat ettem, ettől persze még kövérebb lettem. Ehhez az összeomlott lelkem még pajzsmirigy és autoimmun betegséget is kreált.

Ebben az állapotban senki nem barátkozott velem, senki nem nézett rám, a férfiaknak sem tetszettem, valójában észre sem vettek. Mindezt azzal magyaráztam, hogy kövér voltam és csúnya, de valójában saját magammal volt gond. Ám a burok megvédett. Nem értek lelki fájdalmak, mert bezárkóztam. Úgy éreztem, hogy nekem ez így jó, de valójában szenvedtem és önmagam marcangoltam. Majd 2017-ben elkezdtem szembenézni önmagammal, ami persze nagyon fájdalmas volt.

Amikor úgy döntöttem, hogy vállalom a sebezhetőséget és kijövök a burokból, megint összeomlottam. Nem találtam a helyemet a való világban és nagyon sokat sírtam. Egy álarcban mentem be dolgozni, hogy ne lássák rajtam a mély fájdalmat. Aztán amikor hazaértem, levettem az álarcot és órákon át csak sírtam. Próbáltam eltitkolni mindenki előtt, de persze látták, hogy szomorú vagyok, így az álarc nem volt tökéletes. Úgy éreztem, itt az ideje, hogy feladjam a magányt, de szembe kellett néznem az erőszak következményeivel. Rá kellett döbbennem, hogy képtelen vagyok bárkit közel engedni magamhoz. Az évek során persze mindig azt hallgattam, hogy „miért nem pasizok már be”, de csak hárítottam. Kialakult bennem az, hogy már szégyelltem elmondani, hogy nincs senkim, mert mindenki hülyének nézett. Végül mégis úgy döntöttem, hogy szembenézek mindezzel, és bár erre nem lehet, de próbáltam felkészülni arra a gyötrelmes fájdalomra, ami ezzel jár.

Ekkor ismét elmentem egy pszichológushoz, de ezúttal már a szexuális bántalmazás problémájával. Kiderült, hogy mutatom az áldozat tipikus tüneteit. Bármilyen problémát meséltem el sírva, hogy nem tudom feldolgozni, nem tudok mit kezdeni a reakcióimmal, mindenre azt mondta, hogy az áldozatoknál ez tipikus. Bűntudatom volt, 20 évig önmagamat okoltam a történtekért. Majd amikor végre közel engedtem magamhoz valakit, még nagyobb trauma ért, mert frigid lettem a fizikai érintésre. A legszörnyűbb az egészben az, hogy csak a magánytól való félelem miatt döntöttem úgy, hogy közel engedem magamhoz azt a férfit, és ez újabb csalódáshoz vezetett.

Nem tudom, más hogy néz szembe lelki sebekkel, hogy lép túl rajtuk, hogy tudja magát elfogadni, hogy nem az ő hibája, hogy mégis szép és csinos, kellhet a férfiaknak, de én csak tudatos odafigyeléssel tudom ezt megvalósítani, alakítva a gondolkodásmódom. Lelkiekben is készülök arra, hogy boldoggá tegyem a páromat.

Újra elkezdtem box aerobicozni, aminek köszönhetően fogytam 20 kg-t. Mivel elkezdtem önismerettel és személyiségfejlesztéssel is foglalkozni, így már kezdem látni, hogy ki is vagyok valójában, megnyugodtam és szembenézek a lelki sebeimmel is. Bár még sokat sírok, de egyre erősebb a lelkem, és elindultam az önmegvalósítás útján. A labilitás is egyre kevésbé jellemző rám, célorientált és kiegyensúlyozott lettem. Ezt a környezetem is észrevette, több visszajelzést kaptam, hogy sokat változtam. Bár a történetemet 100 db-os papír zsebkendővel írtam meg, de ez is egyfajta szembenézés, megküzdés, mert hiszem, hogy ezzel sok nőnek segítek. Itt az ideje, hogy beszéljek róla, még ha sírva is, mert azzal, hogy egy traumát elzárunk egy fiókban, az örökre megmérgezi a lelkünket. Én pedig szeretnék végre boldog lenni.