A testem nem felejtett: Szembenézés a múlt árnyaival

A Nő világa című könyv története (Trigger Warning / Figyelem: A poszt szexuális bántalmazás témáját érinti.)

Érezted már úgy, hogy nem vagy a helyeden? Hogy nem tudod, ki vagy és mi a te utad? Amikor keresed önmagad, de nem tudod, hogyan tovább?

Amikor folyamatosan csak az elutasítást kapod mindenhol, mindenkitől, és nem érted, mit rontottál el? Miért van az, hogy mások pillanatok alatt megtalálják a társukat, soha nem is voltak egyedül, míg te csak a gyötrelmes magány érzését ismered?

Két éve autoimmun betegség miatt eltávolították a lépemet, és azóta egyszerűen nem találtam magamra. Mintha valami megtört volna bennem. 2017 márciusában önkéntesként tolmácsoltam egy konferencián, és azóta úgy éreztem, hogy nem vagyok a helyemen: sem a munkahelyemen, sem a magánéletben. Mivel ezzel az érzéssel nem tudtam mit kezdeni, elkezdtem önmagamat keresni.

Mindeközben nagyon szerettem volna már végre egy társat. 20 éve szeretnék férjhez menni, de senkinek nem kellettem.

A keresés útvesztője

Elmentem pályaorientációs tanácsadásra, személyiségfejlesztéssel foglalkoztam, önismereti teszteket töltöttem ki. Tudni akartam, ki is vagyok valójában, mit rontok el mindig, miért utasítanak el a férfiak.

Bár konkrét tanácsot nem kaptam, annyit megtudtam, hogy a 40. év környékén gyakran alakul ki az az érzés az emberekben, hogy mást akarnak csinálni. Nálam azonban a megrekedtség érzését valójában egy 20 éve őrzött titok okozta, amit a lelkem mélyen egy fiókba bezártam. Senki sem tudott róla, csak én.

A burok és ami mögötte van

A világ elől elzárkózva éltem 20 évig, én ezt buroknak hívom. Ez a burok valójában egy gödör, aminek az alján voltam. Elzárkóztam mindenkitől és mindentől, lefoglaltam magamat mindenfélével, hogy ne kelljen szembenéznem a lelki gyötrelmekkel.

Ez a titok egy szexuális bántalmazás volt, ami 20 éves koromban történt.

Egy ismerős férfi erőszakoskodott velem. Már a nevére sem emlékszem, csak az arcára. Bár konkrétan nem erőszakolt meg, de erősen lefogott, és mivel nem tudtam szabadulni, jobbnak láttam hagyni magam. Az arcomra élvezett – azóta is undorodom az ondótól –, és amikor küzdöttem, megütött. Tehetetlenségből megadtam magam. 20 évesen, első szexuális élményként ez örökre belém égett.

A testem válasza a traumára

Ez a trauma huszonévesen összeomláshoz vezetett. Pszichiátriai kezelést kaptam depresszióval, de az igazságot senkinek nem mondtam el. Szégyelltem, pedig áldozat voltam.

Rettegtem attól, hogy bánthatnak a férfiak, nem akartam azt a fájdalmat újra átélni, így az elmém kitalált egy védekező mechanizmust: meghíztam. Kövér lettem és csúnya, ezzel magyaráztam azt, hogy senkinek nem kellek.

Ez persze csak súlyosbított a helyzeten. Hiszen itt volt egy nő, aki „nem kell senkinek”, mert kövér. Azzal jutalmaztam magamat, hogy finomakat ettem, ettől még kövérebb lettem, és az összeomlott lelkem mellé a testem pajzsmirigy- és autoimmun betegséget is kreált. A burok megvédett a lelki fájdalmaktól, de valójában belül szenvedtem.

Az álarcok hullása

2017-ben kezdtem el szembenézni önmagammal. Amikor úgy döntöttem, hogy vállalom a sebezhetőséget és kijövök a burokból, megint összeomlottam.

Egy álarcban mentem be dolgozni, hogy ne lássák rajtam a mély fájdalmat, majd otthon órákon át sírtam. Úgy éreztem, itt az ideje, hogy feladjam a magányt, de szembe kellett néznem az erőszak következményeivel. Rá kellett döbbennem, hogy képtelen vagyok bárkit közel engedni magamhoz.

Ismét pszichológushoz fordultam, de ezúttal már az igazsággal. Kiderült, hogy mutatom az áldozat tipikus tüneteit: a bűntudatot, azt, hogy 20 évig önmagamat okoltam. Amikor végre megpróbáltam közel engedni valakit, a fizikai érintés újabb traumát és frigiditást váltott ki.

A gyógyulás útján

Nem tudom, más hogyan lép túl ezen, de én a tudatos odafigyelést választottam.

• Újra elkezdtem sportolni (box aerobic), aminek köszönhetően fogytam 20 kilót.

• Önismerettel és személyiségfejlesztéssel foglalkozom.

• Kezdem látni, ki vagyok valójában.
  

Bár még sokat sírok, egyre erősebb a lelkem. A labilitás helyét átvette a célorientáltság és a kiegyensúlyozottság. Ezt a környezetem is észrevette.

Bár a történetemet 100 darab papír zsebkendővel írtam meg, ez is egyfajta megküzdés. Hiszem, hogy ezzel sok nőnek segíthetek. Itt az ideje, hogy beszéljek róla, még ha sírva is, mert azzal, hogy egy traumát elzárunk egy fiókban, az örökre megmérgezi a lelkünket.

Én pedig szeretnék végre boldog lenni.