Amikor kihúzták alólam a talajt...

Az én kálváriám 2016 december 11 -én kezdődött, ami az életemben egy nagy tragédia. Meghalt a férjem, és ez megváltoztatta az egész életem. Olyan érzés ez mint amikor kihúzzák az ember lába alól a talajt. Leírhatatlan fájdalmat éreztem, amit nem lehet szavakba foglalni. Egyedül maradtam a 12 éves gyermekemmel Márkkal, aki a világot jelentette, és jelenti ma is a számomra.

Családom, barátaim, és a munkahelyemen a kollégáim mindenki egy emberként állt mellettem, amiért örökké hálás leszek a sorsnak. Közvetlenül a férjem halála után nekem is, volt egy nőgyógyászati műtétem, amivel hetekig voltam otthon. Volt időm gondolkozni, és újraépíteni az életem. Sokat gondolkoztam, hogy a házasságunkban nem tudtam kiteljesedni, mint nő. Leginkább csak a feleség és édesanya szerepét töltöttem be, és ez hiba volt. Sokat dolgoztam, neveltem a fiam és a munkába temetkeztem. Vissza vásároltam a lakásunkat. Felújítottam, teremtettem egy egzisztenciát és mindent teljesen egyedül értem el. Lelkileg viszont nem voltam rendben és amikor már azt éreztem nem bírom tovább, akkor egy segítő kéz felém nyúlt.

Ez a segítő kéz pedig a férjem egyik barátja volt, aki több ezer kilométerre volt tőlem. Kihúzott a gödörből és újra nővé tett. Az ember sok mindenre teremtett, de arra hogy magányos legyen biztosan nem. Hiszen mi emberek társas lények vagyunk. Újra tudtam örülni az életnek, és mindennek ami ezzel jár. Foglalkoztam saját magammal, ami azt jelenti, hogy teremtettem én időt. Elkezdtem rendszeresen tornázni foglalkozni a testemmel és lelkemmel. Most ha belenézek a tükörbe azt látom, amit látni szeretnék a nőt; mert mi nők mindent megtestesítünk, amit szeretnénk.

Ha kell az édesanyát, feleséget, a nőt, és a társat egyaránt. Mára egy határozott és kiegyensúlyozott nő lettem, mert mi nők képesek vagyunk az önálló életre egyedül is.

Ezzel azt szeretném mondani, mindent el lehet érni csak akarni kell. Hinni, bízni saját magunkban és kitartani a kitűzött célért. Egyszóval mindenért tenni kell. Mert az élet is olyan mint az évszakok, változik. Vannak benne jó és rossz dolgok egyaránt, mert az élet annyi terhet ró ránk amennyit el bírunk. Egy lecke amiből mindig tanulnunk kell.

De miért is választottam a fotózást?

Ez egy kihívás volt számomra. Egy új út ,hogy ne csak a jól bevált ismerős úton haladjak. Egy lehetőség, ami csak egyszer adatik meg az életben.

Mit adott nekem a fotózás?

Önbizalmat adott nekem. Bebizonyítottam elsősorban magamnak, a környezetemnek, hogy közel az 50 -hez egy nő is lehet vonzó, és szexi.

Mert örökké nem eshet és hiszem hogy a boldogság is megtalál...

Júlianna (50)